A nunchaku rövid története
Először olvassuk el a nunchaku „hivatalos” történetét (az angol nyelvű Wikipédia általam elkövetett szabad fordítása nyomán, néhol saját véleménnyel is kiegészítve):
A fegyver neve történelmi homályba vész, ám az bizonyos, hogy japán eredetű:
Átvitt jelentése kötéllel összekötött, harci bot. Etimológiája:
Nun - kettős, páros
Chaku, a shaku szóból ered...
...amely régi okinawai mértékegység. A nun-chaku kifejezést szó szerint páros egységnek lehet fordítani.
A feltételezések szerint a nunchaku Okinawa szigetéről származik, ahol az ottani nemesek nem meghatározó, másodlagos fegyveréül szolgált. Ez a feltételezés japán vonatkozása igaz lehet, tekintve, hogy a 18 hagyományos kínai alapfegyver között a nunchaku nem szerepel.
Egy másik feltételezés szerint a nunchaku, vele sok más fegyver használata csakis a nemesség számára volt megengedett és ez a tilalom lényegében kitermelte a nunchaku rejtett, paraszti használatát. A nunchaku ennek ellenére nem vált elterjedt fegyverré, ezt bizonyítja azon tény, miszerint míg a katanának (japán hosszúkard) léteznek tradícionális kátái (formagyakorlatai), addig a nunchakunak nincsenek.
Eredetéről többféle teória született:
-
a legismertebb a cséphadaró,
-
lóösztöke (muge),
-
fatapsoló (hyoshiki), amely zajkeltő eszköz hasonló a spanyol kasztanyettához, csak nem zenéléshez, hanem éjszakai őrjáratok során figyelemfelkeltéshez használták (például tűzriadókor).
A tradicionális nunchaku keményfából készült. A fa alapanyagot több évre sárba merítették, hogy az oxigénhiány és a sár savassága megőrizze a korhadástól, valamint még keményebbé tegye. Kötésnek lósörényfonatot használtak fel. Ezután a fát homokkal dörzsölték simára és sokszor olajat is dörzsöltek bele további állagmegóvás végett.
Idáig a fordítás (bár az etimológiai rész egy japán szakos ismerősöm munkája).
Nos, a nunchaku –mint sok más eszköz az ember körül-, természetesen használati tárgynak indult. Ha jobban belegondolunk, szó szerint elcsépelt közhely, hogy a nunchaku a cséphadaróból keletkezett (illetve még manapság is használható volna ilyen célra).
Ha például ismerjük az eredendően a gyaloglás megsegítésére szánt hosszú bot kínai harcművészeti értelmezését és konkrét harci használatát (amely fegyver egyébként egyike a 18 tradícionális kínai alapfegyvernek, vagy gondolhatunk az acélfurulyára és a fémlegyezőre is), akkor beláthatjuk, hogy a használati eszköz és a fegyver közti fogalmak végletesen elmosódottak, ezért egy másfajta megközelítésre van szükségünk. Ezt a váltást már egy ősrégi kínai mondás évszázadokkal előttünk megtette:
Nem a fegyverek ölnek, hanem az emberek.
A használati tárgyakat tehát az ember használja fel jó vagy rossz célokra, ebből következően lehet egy 10 literes vasfazék is gyilkosság eszköze, aminthogy egy koronglövő bajnokot sem kiáltunk ki potenciális gyilkosjelöltnek. (Egyszer beszélgessünk el börtönőrökkel, hogy milyen használati tárgyakból képesek a rabok fegyvereket gyártani. Talán a legtipikusabb a kihegyezett fogkefe.) Nincsen tehát abszolút rossz fegyver és abszolút jó használati tárgy, egyedül az ember szándéka és cselekedetei minősítik ezeket.
Pénzes László