Az ököl, mint a dedikált fő ütőeszköz problémája régóta foglalkoztat engem. Rengeteg harcművészeti iskola választotta az öklöt alapértelmezett harci szimbólumának. Sőt, valljuk be: legtöbbünk számára az ököl az erő, egyúttal az agresszivitás jelképe:

A legtöbb utcai csetepatét ököllel vívják meg, illetve a harcművészeti stílusok többsége az ökölre alapozza technikáinak nagy részét.

A harcművészeti képzés során szinte alapkövetelmény a kéz edzése, főleg a seikenek keményítése, de szokás a kézél felkeményítése is. A seiken-keményítés során a mutatóujj és a középső ujj bütykeit kell megdolgoznunk, hogy –a hivatalos harcművészeti magyarázat szerint-, főként a hosszú, egyenes ütések ne okozzanak bennük károsodást. A magam részéről ezt már régóta megtettem, azaz folyamatosan seikenen fekvőtámaszozom, ennek ellenére nem állítom, hogy kezem ettől lényegesen keményebbé vált volna:

Az ököl problémája először akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor visszaidéztem magamban a vele kapcsolatos emlékeket.

• Az első, hogy bármerre is néztem, valamelyik edzőtársaimnak mindig meg volt sérülve a keze. Rendben, mondtam magamban, elvégre kezdő.

• A második, hogy mindkét, nagyon harcos mesteremnek szinte folyamatosan voltak kézsérülései.

Hála Istennek, én eleddig megúsztam, de szerintem csakis azért, mert kezdettől fogva nagyon vigyázok rájuk. Sokszor ki is nevettek miatta. Illetve egyszer -bevallom őszintén-, megcsaptam egy részeg nagypofájút, de az ütés lecsúszott az arcáról, kificamítva hüvelyujjamat, amitől hetekig nem tudtam behajlítani. Az ilyesfajta sérülés mondhatni tipikus harcművészeti edzéseken és ennél -ha az edzések teljes erőbedobással és harcos elszántsággal folynak-, csak komolyabbak vannak.

2020-as kiegészítés

A végzet engem is utolért. Egyik tanítványommal pusztakézzel küzdöttünk csak testre, ő pedig nagyon szépen védekezett maga elé tett alkarvédekezésével. Bal kézzel beleütöttem, amitől 1 hónapig nem bírtam használni a kezemet és még fél évre rá sem tudtam behajlítani ökölbe.

Elkezdtem a témában utánaolvasni:

• kiderült, hogy létezett egy ősi karatestílus, amelyben nem voltak ökölütések.

• Kiderült, hogy a kézközépcsont törése, amelyet bokszoló törésnek is hívnak, tipikus kézsérülés olyankor, amikor ökölbe szorított kéz kemény tárgyba (mondjuk homlokba, koponyába) ütközik.

Tudtuk-e, hogy a bokszot kezdetben (értsd: néhány ezer évig) puszta kézzel vívták?

A bokszkesztyű modern találmány és azért vezették be, hogy nagyobbat lehessen ütni, azaz nem a fej, hanem a kéz védelmére.

És innen egészen logikus a bokszoló törés keletkezése, hiszen a bokszkesztyűs gyakorló megszokja a nagy erejű ütéseket, amelynek éles alkalmazása aztán garantált kézközépcsont-törést eredményez. Az alábbi fotón egy ilyen sérülés röntgenfelvételét láthatjuk:

Forrás - Source: Wikipédia

Bevezetésnek talán ennyi elég ahhoz, hogy felismerjük: probléma leledzik itt a javából! A teljes vizsgálathoz egyéni tapasztalatokat, metsző, logikai analízist, orvosi véleményeket, valamint a darwini evolúciós elméletet fogjuk segítségül hívni.

Először nézzük meg azt, amellyel minden harcművészeti képzésen kötelező volna kezdeni: a kéz fiziológiájával, elvégre ezt szánjuk egyik legnagyobb ütőeszközünknek.

Az alábbi adatok egy része elérhető az Interneten, illetve minden egyes komolyabb állításról kikértem orvos véleményét is.

Forrás - Source: Wikipédia

• Az emberi kéznek 27 db csontja van, tehát a 2 kézben található az ember csontjainak negyede.

• Az ujjak a kéz szabadon mozgatható részei. A hüvelykujjban 2, a többi ujjban 3 csont található, összesen 14 db.

• A legtöbb főemlős (közte az ember) hüvelykujjának szembeállíthatósága a pontos fogást segíti.

• A kéznek 33 izma van, amelyek nagy része az alkarban helyezkedik el és a kézhez inakkal kapcsolódik.

• A kéz kiemelten érzékeny a tapintási ingerekre. A tenyér oldalán lévő 17 000 érzékelősejt (cm²-enként 140) képes mozgást, nyomásváltozást és rezgést érzékelni.

• A többi főemlős kezétől eltérően az emberi kéz ökölbe zárható.

A fiziológiai adatokból és a röntgenfelvételből jól látszik, hogy az emberi kéz mennyire összetett és éppen emiatt mennyire sérülékeny szerkezet.

Voltaképpen az ujjak (a lábujjak is) a lágy részek (szem, here, nyak) után a legsérülékenyebb testrészek.

Továbbá a korrekt következtetésekhez meg kell néznünk azt is, hogy honnan származhat a kézütés energiája. Háromféle (+1) kézi ütőerőt különböztetünk meg:

• az ütés energiája magából a kézből származik - ez a legkisebb erejű,

• az ütés energiája a karból származik - ez közepes erejű ütés, bizonyos testrészeken már képes károkozásra (állkapocs - ájulás),

• az ütés energiája a csípőből, közvetve magából a testből származik - ez a legnagyobb erejű ütés. (Egyes harcművészeti szemléletek szerint az ilyen energia a földből származik, amelyet a stabil láb, a ráfordult csípő vezetnek a kar felé.)

• +1 lehetőségként kell megemlítenem a chi kung-gyakorlatok során keletkezett belső erő lehetőségét. Ezzel azonban a fejezeten belül tovább nem foglalkozunk, bár itt említhetjük meg Bruce Lee híres  ütését (one inch punch), amely sokak szerint nem is "klasszikus" ütés, hanem lökés volt:

Nos, sajnos nem az a lényeg, hogy mekkorát tudunk ütni és hogy milyen forrásból származik az ütés energiája. Hasonlóan a Ferrarihoz: ott sem számít kizárólagosan a motor teljesítménye, helyette csakis az autó összes komponensének nagy sebességre szabott tulajdonságai számítanak.

S ebben a szemléletben -bármelyik komponens is legyen az-, mindig a legszűkebb keresztmetszet lesz a gátló tényező. Ebből a nézőpontból tökéletesen mindegy, hogy mekkora erőt vagyunk képesek gerjeszteni az ütéshez, ha a legszűkebb keresztmetszet, a kéz és a csukló képtelen lesz azt közvetíteni.

Szóval, ezzel akarunk a lehető legnagyobbat ütni? De vajon meg fog-e menteni minket a kézsérülésektől a seiken-keményítés?

Az ügy kissé bonyolultabb, hiszen a kéz azért mindenezek ellenére is terhelhető (ez tervezettségének zsenialitását bizonyítja), de nem minden irányból.

Az emberi kéz teljes nyugalmi állapotban félig becsukott:

Egyes orvosi vélemények szerint ez a 9 hónapos magzatpóz maradéka, amely során a kezek nagyobbrészt ökölbe szorítottak:

A kezek harci ökölbe szorítása során a kézcsontok inai és izmai maximálisan feszített állapotba kerülnek, sőt további tartásához ezt a feszítettséget folyamatosan fent kell tartanunk. Ezt a mozdulat kivitelezése alatt érezhetjük is. Az ujjak feszítésének azonban van egy fiziológiai határa. Azokat akkor sem tudnánk tovább feszíteni, ha nem volna ott a tenyerünk, hiszen ökölbe szorításkor oda ágyazódnak be az ujjak:

Ebből következően az ujjak minden egyes ízületének feszíthetősége egyetlen és kizárólagos irányban nagyjából 90⁰.

Az emberi csövescsontok nagyon erősek, óriási terhelést képesek elbírni, de csakis tengelyirányú-szálirányú erők esetében. A harcművészek a hosszú, egyenes ütést úgy tanítják: kezünket ökölbe szorítjuk olyan módon, hogy a seiken mögött lévő 2 kézközépcsont (ossa metacarpalia II és III) és az alkar egy vonalba kerül (azaz a csukló nincs megtörve), ezáltal a csípőből induló hosszú ütőerő egyenes vonalban lép ki a seikenen keresztül az ökölből. Eközben az ököl még csavarodhat is. Ez a karate egyik alapütése, amelyet nagyon praktikusan a levegőbe ütve kell gyakorolni, hogy még véletlenül se derüljön ki az ökölre ható közvetlen erőbehatás. Ráadásul a karatéban az ütés tanításakor az öklöt csípőtől indítjuk, hogy még véletlenül se szokjuk meg a fej védelmét.

Ez tehát az ideális ökölütés és sok gyakorlással levegőben, illetve bokszzsákon tökélyre fejleszthető.

Mindezzel azonban az a probléma, hogy a küzdelmek során nem nagyon lehet hosszú, egyenes ütéssel kiütni valakit, mert ahhoz túl lassú technika. De tételezzük fel: a küzdelem káoszában mégis elérjük az áll körüli részt, de nem a seikennel, hanem kissé feljebb. Másképpen fogalmazva: a seikennel a szájat találjuk el. (Efféle mozdulatkáosz mindennapos a küzdelmek során.) Ez viszont azt jelenti, hogy az állcsúcsot az ökölbe szorított ujjakkal találjuk el. Ez közepes ütésnél ujjficam a hátrahajlás miatt, nagy erőnél pedig ujjtörés is lehet, bár még mindig a hosszú, egyenes ütésnél tartunk.

Az ököltartás a hosszú egyenes ütések garantált káoszában a következőket eredményezheti:

• az ujjak további nem feszíthetősége miatt minden nagy erejű ütés tulajdonképpen az inakra és az izmokra tevődik rá (ficam) vagy a seikenen keresztül a kézközépcsontokra, hiszen a seiken felkeményítése nem jelenti a kézközépcsontok automatikus felkeményedését is. Sőt: a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ebből következően: meglehet a seiken felveszi a nagy erejű behatást, ám a kézközépcsont már nem képes erre (bokszoló törés).

• A mozdulatsorozat kis változása a csukló megtörését is eredményezheti.

• A fenti sérülések játszva fordulhatnak elő fejre történt ütés esetén, ha azonban beleszámoljuk a fej elé védekezésképpen tett alkarokat is (amely aztán végképp tipikus, mondhatni ösztönös mozdulat), akkor a kézsérülés valószínűsége tovább nő.

Az oldalirányú ütések külön kategória. A dörzsöltebbek tudják, hogy állra sem elölről, sem oldalról nem kell nagyot ütni ahhoz, hogy az agyat lekapcsolva az ellenfél elájuljon. A legtöbb utcai csetepaté néhány másodperces hadonászás után így végződik. Ennek ellenére az áll, vele a kiálló pofacsontok éles szerkezetek, amelyek könnyen okoznak kárt az ökölbe szorított ujjakban. Ugyanakkor már említett módon ne felejtsük el, hogy az oldalirányú ütések nemcsak az ujjakat, hanem a csuklót is veszélyeztetik.

A következő öklös támadási mód a kalapácsütés, legtöbbször fentről lefelé. Ilyenkor eltalálhatjuk az ellenfél orrát felülről vagy a homlokát, "szerencsésebb" esetben valamelyik szemüregét.

Nekem kis előkészítéssel sokáig kedvenc ütésem volt, amíg rá nem jöttem, hogy egyrészt gyakorlott rosszfiúk egy ilyen orrütéstől kezdenek igazán bemelegedni, másrészről ökölütéssel verem a homlokot, az emberi test egyik legkeményebb részét. Kevesen tudják viszont, hogy a kalapácsütést meg lehet ütni alulról állra és az oldalakról is:

Talán ez a legkevésbé sérülékeny ökölütési mód egy küzdelem során, bár ha beakad a kisujj, akkor könnyen törhet, ficamodhat.

Néhány kungfu-stílus ismeri még azt a szintén oldalsó kézütési lehetőséget, amikor nem a kézél felöl, hanem a hüvelyujj felöli résszel ütünk. Sem erőben, sem kézvédelemben nem veszi fel a versenyt a kalapácsütéssel, bár lágy részek elleni gyors támadáskor (például nyak) hatásos lehet.

Mindezek fényében tehát fel kell tennünk az általános kérdést: mégis mire való a kéz?

Nos, pontosan arra, amire nap mint nap használjuk: fogásra, érzékelésre, tapintásra és ami a legfontosabb: eszközhasználatra. Mert pontosan ez, tehát az eszközhasználat emelte ki az embert a főemlősök közül. A kéz egy nagyon precíz műszer, úgy néhány százezer éve. Tehát alapvetően nem maga fegyver, hanem a fegyver mozgatója. Nyugodjunk meg: az ősember merő vagányságból nem puszta ököllel ment neki a vadállatnak, hanem éppen azzal, ami éppen a keze ügyébe került, mert túl akarta élni a kalandot. Ebből a szempontból az ökölhasználat, mint egyfajta egyáltalán nem halálos küzdelmi mód, egyszerűen evolúcióellenes, bár láthatóan van valami evolúciószerű abban, hogy bizonyos (társadalmi) erőszakfajtáknál tökéletesen halálos fegyvertechnikák helyett nem halálos ököltechnikák fejlődtek ki.

Ennél a pontnál ellentmondásba keveredik a magyarázat, hiszen látszólag egyszerre állítja az ököltechnika "evolúcióját", miközben tagadja azt. Ezt tisztázzuk az alábbi kis kitérővel.

A bűnügyi szakirodalom megkülönbözteti a szociális és nem szociális erőszakot. A 2 erőszakfajta a főemlősöknél is előfordul, sőt ugyanolyan funkciókban. Kissé leegyszerűsítve: a szociális erőszak a közösség tagjainak egymás közti viszonyát határozza meg durva eszközökkel. Van halálos aspektusa is, de legtöbbször inkább nem az, legalábbis nem annak szánják. A tipikus szociális erőszakfajták (Rory Miller-féle meghatározás és elnevezés szerint):

• majomkeringő,

• csoportos majomkeringő,

• oktatási célú testi fenyítés,

• státuszkereső show.

Tudjuk, az emberi butaság határtalan, de még az ostoba is belátja, hogy egy oktatási célú testi fenyítést nem gépfegyverrel hajtunk végre. A szociális erőszakfajtáknál tehát egyedül a nem halálos technikák, főként az ökölharc alkalmazása célszerű; voltaképpen ez alakult ki evolúciószerűen azóta, amióta az ember elkezdett közösségekbe tömörülni és a modern harcművészetek nagyobb része már ezt az irányt követi.

Állításom szerint azonban az ősember a rátámadó aszociális erőszakot nem élte volna túl ilyen eszközökkel. Ez is része volt az ő evolúciójának. Mindemellett az is igaz, hogy mindkét erőszakfajta párhuzamosan létezett és létezik az emberi társadalomban, ezért létfontosságú annak felismerése, hogy a felénk irányuló támadás milyen jellegű, hiszen látjuk: más és más eszközökkel kell reagálnunk rá.

A rövid "evolúciós kitérő" után térjünk vissza az ököltechnika vizsgálatához. Belátom, tud életveszélyes lenni; a kéz felkeményíthető életveszélyes mértékben, bár ezen tulajdonsága csak bizonyos kéztartások során érvényesíthető, például kalapácsütésnél vagy direkt kéztőütésnél (lásd a legtöbb téglatörést), ez persze nem jelenti azt, hogy más pozíciókban is képes volna ezt a halálos erőt kiviteleznie. Ám hatékonysága sohasem fogja megközelíteni a kéz eredeti funkcióját: nevezetesen eszközhasználatát, azt a pillanatot, amikor a kéz fegyvert ragad és a küzdelem fegyveressé válik. Csak kérdezzük az ősembert: ő túlélte, de nem ököllel.

Az ököl körüli problematika nálam akkor tetőzött, amikor egy hölgy jelentkezett nunchakutanulásra. Ennek során veszünk pusztakezes technikákat is, hiszen azok nyilvánvalóan fontos részei a küzdelemnek. Amikor azonban a hölgy lágy, nőies kezére pillantottam, fel kellett tennem a kérdést magamnak:

Mikor lesz ebből harci ököl?

Szerintem minden mesternek fel kéne tennie ezt a kérdést (majdnem) minden női tanítványa felé. A válasz egyszerű: soha. A hölgyek többsége nem fogja felkeményíteni a kezét, ellenben onnantól kezdve mindenféle mesét kezd el gyártani magának arról, hogy mit fog tenni az őt ért támadás esetén, sőt ezeket a meséket rendre ki is gyakorolja. A lágy részek, mondjuk a szem támadása körömmel vagy térdrúgás ágyékra még rendben is volna, de mi a helyzet az ököltechnikákkal?

Hölgyek részére marad tehát a „minél ügyesebb” technika (fogások, feszítések, fojtások), valamint a fegyver használata. Én az utóbbi mellett döntöttem: a hölgy ma már kubotannal tanulja a „pusztakezes” technikák többségét (bár megjegyzem: nem felejtettük el az igen hatékony kézéles és tenyértő-ütéses technikákat sem).

Joggal tehetjük fel az instant provokatív kérdést: mi van, ha a hölgytől elveszik a fegyvert?

A válasz bonyolult, mert egy támadásba keveredésnek nemcsak harci, hanem számos előzetes, viktimológiai vonatkozása is van, ezért csak részlegesen, az 5. (harci) szinten válaszolom meg a kérdést (Az ideális harci oktatás képzési szakaszai című fejezet).

Az igaz, hogy a küzdelem erő és káosz elegye, amely során bármi megtörténhet. A hölgynek azonban csak egyszer kell bevinnie egyetlen jó kubotan-technikát ahhoz, hogy a támadó a fájdalomtól összeroskadjon vagy döntően megsérüljön. Pusztakezes technikáknál is van erre esélye, de kevesebb, mert fő fegyvere, az ökle jóval gyengébb.

Az utóbbi esélymérlegelés az, ami a fegyveres küzdelem hatékonyságát helyezi előtérbe a pusztakezessel szemben.

A jelen pillanatig nem volt még olyan ellenfelem, aki pusztakézzel be tudott volna lépni belharcba a nunchakummal szemben. Ennek 3 fő oka van:

• az ellenfél érzékeli a nunchaku veszélyességét, ezért távolabb áll, ezzel viszont jelentős mértékben rontja saját robbanékonyságát,

• a nunchaku jóval gyorsabb az emberi mozdulatoknál,

• a nunchaku ütőereje jóval pusztítóbb annál, amit a támadó el tud viselni.

(Kevesen tudják, de a csúcsharcművész Bruce Lee mindig hordott magával nunchakut, éppen a komolyabb támadási esetek hatékony levezetése miatt.) Ennek ellenére nem állítom, hogy nincsen ilyen elszánt harcos; egy bedrogozott őrült például képes lehet rá, mert fel van pörögve és nincs fájdalomérzete.

A különbség tehát nagyobb részben és adott fegyverjártasság figyelembevételével nem az ellenfelekben, hanem a harc jellegében van (fegyveres kontra pusztakezes küzdelem).

Ezért szilárd meggyőződésem, hogy a nunchaku, sőt még a kubotan is jóval hatékonyabb önvédelmi eszköz bármely extra méretű ökölnél.