Azt hallottam, hogy...
Ez a fejezet további, a harcművészetekkel kapcsolatos magánvéleményeimet tartalmazza, amelyeket nem tudtam vagy nem akartam semelyik fejezetbe sem belegyömöszölni. Sokuk konkrét gondolat, felvetés kritikai válasza és analízise.
Nekem azt mondták az edzésen, hogy ha elővesszük a fegyvert, akkor azt el is veszik tőlünk. (Értsd: ne vegyük elő, mert akkor ellenünk fordíthatják. A mondat nem tér ki arra, hogy milyen fegyverről van szó.)
Ez az állítás kellőképpen általános ahhoz, hogy ködössége miatt a jól ismert harcművészeti misztikumba illanjon és onnan sugározza a nagy semmit, mint valami szupermasszív fekete lyuk.
A legelső, provokatív kérdésem az, hogy miért van másért nálunk a fegyver, ha nem azért, hogy megvédjük magunkat vele? Ebből következően vegyük elő nyugodtan, elvégre életről és halálról lehet szó, csak először tanuljuk meg alaposan használni. Ha meg nem tudjuk normálisan kezelni, akkor úgyis mindegy, inkább hagyjuk otthon, csakis magunkat veszélyeztetjük vele.
Teljesen világos, hogy a szamurájok egész másképpen gondolták: ők nem voltak oly szemérmesek elrejteni kardjukat a ruha alatt, hanem nyíltan, az oldalukon viselték, ráadásképpen pedig olyan technikát is kifejlesztettek, amivel már a kardkirántás pillanatában kettévághatták az ilyen mondatokat kitaláló személyt (iaido).
Persze felesleges kardkirántásról beszélnünk, ha lőfegyver van ránk szegezve, illetve azt az agyatlant is szívesen megnézném, aki van olyan ostoba, hogy "Add csak ide!" felkiáltással nekimegy például a maximális sebességen pörgő nunchakunak. Mert a fájdalom nagy úr, ha nem a legnagyobb.
Én azt hallottam, hogy X stílus jobb Y stílusnál...
Mivel nincsen stílus önmagában véve, azaz a stílusokat mindig emberek képviselik, ezért a stílus hatékonysága mindig az emberek egyéni felkészültségétől fog függeni. Azaz nincsen rossz vagy jó stílus, csak bal lábbal kelt vagy éppen kevésbé felkészült mester.
Szerintem az utcai támadásos fejezetekben csak össze-vissza okoskodsz...
Ha másoknak úgy tűnik, nagyon sajnálom. Én csupán próbálok tanulni mások hibáiból és szerencsétlenségéből, mert erre már van lehetőségünk a videók analízisével. Megsúgom, hogy mostanában már mindenki ezt csinálja, kezdve a rendőrségtől egészen a fociedzőig. Külső és szenvtelen szemlélőként erre képesek vagyunk, pusztán azért, hogy ha -Isten ne adja-, ilyen helyzetbe kerülünk és ha van annyi lélekjelenlétünk, akkor jól döntsünk. Ezen életünk és halálunk múlhat, esetleg mások élete vagy halála, amely utóbbiról jelzem, hogy néha büntetőjogi kategória is (a segítségnyújtás elmulasztása miatt). Ezzel kapcsolatban nézzük meg a Hétköznapi hősök című fejezet videóit, bennük nem egy ember menekül meg a biztos halálból a bátor és okos fellépésnek köszönhetően.
Visszatérve az utcai támadásos videókhoz: az analízisek egyik legfontosabb felismerése, hogy igenis legtöbbször vannak látható előzményei a támadásnak. Az egyik videón például jól látható, hogy az áldozat beleköt a járdán bicikliző feketébe és a vita végig úgy zajlik, hogy szinte egymás arcába beszélnek. Szinte evidens, hogy az áldozatot egy másik, forrófejű fekete egyetlen ütéssel kiüti, amelybe egyébként az áldozat később bele is halt. Aki ebből nem von le bizonyos következtetéseket, az egyszerűen ostoba.
Egyébként a magyar katonai akadémián is tanítanak harcászatot olyanok, akik még soha nem vonultak csatába. Ott is lehet reklamálni. De megjegyzem, hogy az utcai támadások közül kettőnek én is tanúja voltam.
Egy karateedző szerint a honlap jellege túl lágy...
Értem, hogy mire gondol.
Nos, legelső gondolatom, hogy nem nekem kell keménynek lennem, hanem a nunchaku végének ☺. De továbblépek: nekem inkább követhetetlenül gyorsnak kell lenni, amilyen például Bruce Lee volt, ehhez pedig inkább dinamikus rugalmasság kell, nem pedig statikus keménység. Késre úgysem tudok ráfeszíteni és abba a hibába sem szeretnék beleesni, amelyet a régi szamurájok követtek el: mivel meg voltak győződve saját sérthetetlenségükről, ezért nem túl bölcsen nekimentek a lőfegyvereknek is.
Önmagában véve sem én, sem más nem lesz keményebb attól, hogy eltorzult arccal ordítozik, harci kiáltásokat hallat, ahogy általában a formagyakorlatokat művelik a karatéban vagy a harcművészeti gálákon. Ezzel természetesen nincs probléma, nem vitatom a karate harci szellemének számos megnyilvánulását, pusztán jelzem, hogy ez nem az én stílusom.
Mindezzel természetesen azt is állítom, hogy ismerem a karate ezen belső szabályait, amint alapszinten ismerem a japán kultúrát is.
A japánok mindig is tekintélyelvűek, harciasak, valamint roppant nacionalisták voltak és ha ez kóros mértékben túltengett bennük, akkor képesek voltak olyan rémtetteket végrehajtani, amelyeket például Mandzsúriában műveltek a 2. világháború idején. Ez persze az ős-ellenfélre, a kínaiakra is igaz.
Japánnak az volt a nagy szerencséje, hogy a 2. világháború után az ott állomásozó amerikaiaktól megtanulták a demokrácia alapjait és ezért félig-meddig le tudták bontani az addig uralkodó autokráciát. Valójában azóta is ez a kettősség jellemzi Japánt: társadalmilag nézve demokrácia, de belső, társadalmi tagoltságában inkább tekintélyelvű. Szerintem ez összességében hasznos, mert fegyelmezett, tisztelettudó, mégis piacközpontú és teljesítményorientált országot eredményezett; csak gondoljunk Japán gazdasági és innovációs teljesítményeire.
A mesterségesen felfokozott, harcias hozzáállás történelmi hagyományaival tehát egyetértek, de egyszerűen nem az én habitusom.
Pénzes László