Bevezetés

Az erőszak alanyai
Az erőszak
Az erőszak fajtái
Az erőszak környezetei
Az erőszak típusai (Rory Miller meghatározása szerint)
A harc (küzdelem)
A harc (önvédelem) fajtái
Az erőszak és harc (önvédelem) alkalmazása
Az "önvédelem" különös esete, a rendőri intézkedés
A harc káosza kontra harcművészeti stílusok
Stílus kontra valóság

Küzdelem kontra mozi
Következtetések
 

Bevezetés

Az alábbiakban az erőszakkal kapcsolatos egzakt meghatározásokat olvashatjuk. A definíciók elsődleges célja, hogy elválasszuk "a búzát az ocsútól", avagy az erőszakot a harcművészetektől, avagy miképpen lesz véres és mocskos élethalálharcból, amelynek végén csak eltorzult hullahegyek maradnak (a kép itt tekinthető meg, vigyázat: borzalmas!) alapjában véve békés, művészetközeli tevékenység.

Ez a folyamat adott határok átlépése után nem mehet végbe önféltés, önámítás, önbecsapás, szépítés, képmutatás és bálványimádat nélkül. A definíciók célja tehát (főképpen annak meglehetősen száraz, egzakt megfogalmazásaival), hogy metsző, szinte "matematikai" logikával elénk tárja az erőszak és a harcművészetek közti különbségeket, hogy végre "ne lehessen mellébeszélni". Miért lényeges ez? Az igazságon felül semmi, hiszen -úgy tűnik-, az ember inkább szeret meséket mondani magáról és az erőszak köré épített álomvilágáról, semmint utánagondoljon a puszta tényeknek.

Az erőszak alanyai

A támadó az erőszak elkövetője, elszenvedője pedig az áldozat (a továbbiakban ilyen elnevezésben).

Az erőszak

Alkalmazása során a támadó igyekszik az áldozaton akaratát érvényesíteni, még pedig olyan módon, hogy az áldozat számára az lelki sokkal, fájdalommal, sérüléssel, halállal járjon. Legtöbbször az erőszaknak létezik valamilyen mögöttes mozgatója vagy célja (vélt vagy valós sértés, nevelés, erődemonstráció, emberi erőforrások iránti igény, kéjvágy, stb.), de találkozhatunk olyan bűncselekménnyel is, amelyben a cél maga az erőszak perverz élvezete (folyamat ragadozó erőszak).

Az erőszak fajtái

Halálos vagy nem halálos.

Az erőszak környezetei

Az erőszak egyaránt előfordul háborús és békés környezetben. Mindkét környezetben lehet halálos vagy nem halálos. Békés környezetben nagyobb valószínűséggel találkozhatunk nem halálos fajtáival.

Az erőszak típusai (Rory Miller meghatározása szerint)

Béke idején

• majomkeringő - elsődleges szándéka szerint nem halálos,

• csoportos majomkeringő - elsődleges szándéka szerint nem halálos, de könnyen fordulhat halálosba,

• oktatási célú fenyítés - elsődleges szándéka szerint nem halálos,

• státuszkereső show - elsődleges szándéka szerint nem halálos,

• erőforrás ragadozó támadás - elsődleges szándéka szerint nem halálos,

• folyamat ragadozó támadás - elsődleges szándéka szerint halálos,

• terrortámadás - elsődleges szándéka szerint halálos.

Háború idején

• katonai erőszak. Ezt a szempontot Rory Miller nem katalogizálta, bár egyes aspektusait párhuzamba állítja például a csoportos majomkeringővel. Ez tehát lényegében saját meghatározás. A legkegyetlenebb erőszaktípus, elsődleges szándéka szerint halálos kimenetellel.

A harc (küzdelem)

A harc során a megtámadott áldozat nem hagyja magát, visszatámad, megvédi magát és/vagy másokat, felveszi a küzdelmet. A harc, küzdelem tehát mindig reflexív, azaz mindig csak reagál az erőszakra. A továbbiakban a reflexív, visszatámadó harcot népszerűbb nevén sok esetben önvédelemnek nevezzük.

A harc (önvédelem) fajtái

Halálos vagy nem halálos. Azaz az áldozat dönthet úgy, hogy halálos erővel vág vissza a támadónak, de dönthet úgy is, hogy nem. Jegyezzük meg, hogy önvédelem alkalmazásakor sokszor még tudatos döntés sincs.

Az erőszak és harc (önvédelem) alkalmazása

A világ civilizált országaiban az erőszak és az önvédelem alkalmazása szigorú törvények szabályozásával történik. Alapjában véve a világ kevésbé civilizált helyein (például bűnözői szubkultúrákban) szintén szabályozott, tudván, hogy halált, sérülést okozó cselekedetről van szó.
Senki sem állítja, hogy az igazságszolgáltatás 100 százalékos pontossággal működne, ám az bizonyos, hogy ha az ügy bíróság elé kerül, akkor a támadó és az áldozat egyaránt elszámol az összes erőszakos mozdulatával, sőt erőszakra mutató jelzésével, kijelentésével.

A harc (önvédelem) lefolyása

A harc tökéletes káosz, ellentéte tehát például a tökéletesen determinált, azaz algoritmikus eseményeknek. A káosz kiszámíthatatlanságot jelent: nem ismerhetjük előre a támadó szándékait, sőt köztes mozdulatait sem, bár lehetnek erre utaló jelek, amit a legtöbb áldozat sokszor nem érzékel, vagy figyelmen kívül hagy.

Ez azt is jelenti, hogy az első támadó mozdulat mindig az első lesz, míg a védekező  a második.

Bírósági tárgyalás során ennek sokszor döntő jelentősége van, bár létezik az erőszakot megelőző erőszak jogi kategóriája, amely során a védekező (támadó jellegű) erőszakkal előzi meg az erőszakot. Ennek alkalmazása azonban rendkívüli mértékben megindokolandó.

"Filozófiailag" nézve 2 okosságot tudunk itt megállapítani, amelyekkel ugyan nem sokat kezdhetünk, de elvi szinten mégis megmutathatják az optimális irányokat:

Tartsd fent vagy maximalizáld a támadó káoszát!

Próbáld minimalizálni saját káoszodat!

Az "önvédelem" különös esete, a rendőri intézkedés

A rendőr és civil önvédelme között lényeges különbségek vannak: talán a legfontosabb, hogy míg -sok ország jogszabálya szerint-, a civilnek 1. körben szinte kötelező kitérni az önvédelem alkalmazása elől (valójában ez igen kényes pontja, ezért vitaindítója az önvédelem különféle jogértelmezéseinek), addig a rendőrnek kötelező intézkedést kezdeményeznie, sőt bűncselekmény észlelésekor azonnal "szolgálatba is helyezheti magát". Ez jogilag azt is jelenti, hogy ettől a pillanattól kezdve más jogszabályok vonatkoznak rá, holott ezt a pillanatot (részben) ő határozza meg (hiszen akár el is fordíthatja tekintetét). Ekkor állhat elő az a furcsaság, hogy a rendőr Police SelfDefence - Rendőri Önvédelem címszó alatt alapjában véve támadó technikákat tanul és alkalmaz, sőt, attól a pillanattól kezdve, amelyet ő akar. A rendőri intézkedés tehát az egyetlen kivétel, amely önvédelem jogi státusza alatt (jogszerű) erőszakot kezdeményezhet.

A harc káosza kontra harcművészeti stílusok

A kiszámíthatatlan dolgokra nem lehet felkészülni. Például nem tudunk felülni egy olyan buszra, amelynek nem ismerjük a menetrendjét. Talán az egyik legveszélyesebb rendőri intézkedések egyike egy kiszámíthatatlan (és jegyezzük meg: fegyveres, minimum késes) őrült megfékezése (ezzel kapcsolatban kérdezzünk rendőröket, de a bűnözők is félnek tőlük, éppen emiatt). A Taser bevezetése előtt...

...nem is foglalkoztak sokat az ilyenekkel és ha nem sikerült őket túlerővel lenyomni, akkor lelőtték őket. Egy harmadik, szintén halálos példa: semmilyen körülmények között nem tudunk felkészülni egy orvlövész célzott lövésére. (Valójában képesek lehetünk rá, de olyan áron, amelyet sokszor nem engedhetünk meg magunknak, lásd az USA elnökének biztonsági protokollját).

Következésképpen a kiszámíthatatlanság miatt alapjában véve nem is értelmezhető azon kifejezés, miszerint "önvédelmi stílusok". Illetve csakis úgy, ha magát az alapkoncepciót módosítjuk: mit teszünk akkor, ha túléljük az első támadó rohamot?

Stílus kontra valóság

Az ember valószínűségek alapján gondolkodik. Ebben néha igaza van, néha nem. Civilizált környezetben viszonylag helyesen számítja ki azt a valószínűséget, miszerint "ha megtámadnak, az nagy valószínűséggel nem lesz halálos és lesz időm elfutni." Valljuk be őszintén: az átlagos civil még ilyenekre sem gondol, helyette meséket kezd mondani magának, a legtipikusabb: "velem ilyesmi nem történhet meg." Sajnos a valószínűség sohasem ad 100%-os biztonságot; egészen civilizált országok (például USA) egyszerű, puritán sorozatgyilkosainak gyanútlan áldozatai sokat tudnának erről nyilatkozni, de sajnos már erre nem képesek, mert megkínzásuk és megerőszakolásuk után mind megölték őket (és ez volt folyamatragadozó eredeti szándéka is).

A legjobb megközelítés tehát csakis az lehet, ha kigyakorlunk minden védekezést minden lehetséges támadásra. Ez persze nem fog nyújtani 100%-os biztonságot (már csak azért sem, mert gyakorlati képtelenség), de megmutathatja a "biztonsági lyukakat", amelyeket ugyan nem tudunk betömni (a kiszámíthatatlanság miatt), de legalább tudomást szerezhetünk róluk, hogy talán elkerülhessük.

Értjük ezt? Mert hiszen fel vagyunk készülve egy hirtelen, hátulról lecsapó kalapácsütésre?

Senki sem képes fenntartani magát a felkészültségnek, éberségnek ezen szintjén hosszabb távon. És mi újság egy lőfegyverrel? Csak keressünk rá videókra a YouTube-on sicario címszóval. Az "X., a leghatékonyabb önvédelmi módszer, eszköz, stb." kifejezés tehát csak a talizmán, amibe a legtöbb ember kapaszkodik, hogy távol tartsa a mumust, aki azt duruzsolja fülünkbe, hogy minden felkészültség ellenére is iszonyatosan hamar belehalhatunk egy alattomos támadásba.

Jobban belegondolva a harcművészeti stílusok még ennyire sem logikusak. Annak ellenére, hogy egészen egyértelmű a harc káosza és az ebből következő technikai kiszámíthatatlanság, az üstökénél ragadják meg a nemlétező talizmánt: majdnem mindegyik kreált egy, alapjában véve indokolatlan prekoncepciót, azaz előfeltevést, miszerint miképpen lehet hatásos a küzdelem. Ennek legtipikusabb manifesztálódása az állat-alapú kungfu-stílusok kialakulása, például küzdjünk x-stílusban!

Hosszú évekig tanultam az x stílust; mai ésszel már nem kezdeném el. Egykori mesterem tisztelete jeléül nem nevesítem, valamint az alábbi kritikai megjegyzések sem a stílusról, hanem a jelenségről szólnak.

Az x-stílus azt jelenti, hogy művelői kiemeltek néhány olyan technikai elemet az x állat eredeti küzdelmi repertoárjából, amelyek szerintük hatékonyak lehetnek az emberi küzdelem során is. (Ez az x-stílus esetében -kissé leegyszerűsítve-, a gyors, rögzítő, sokszor elvezető fogás.)

Most nem kezdem el technikailag analizálni, hogy mennyire lehet kivitelezhető egy 60 kilós hölgy x-fogása és ütéselvezetése mondjuk egy 120 kilós, kigyúrt vadállat támadó jellegű lengőütése ellen. Az az igazság, hogy gyakorló körülmények között ez sohasem fog kiderülni, mert senki sem akarja gyakorló partnerét ennyire bántani, marad tehát a nyers realitás próbája, amelyet egy józan és becsületes ember soha nem kíván senkinek. A magam részéről úgy becsülöm, hogy az ütés át fogja ütni a hölgy összes tanult és tanulatlan védelmét, bár ebbe megsérülhet a támadó keze, ökle.

Ugyanakkor mit kezd a hölgy, ha a harc a földön folytatódik? Ugyanis a legtöbb kungfu-stílusban nincs földharc (ha van, az mostani behatás, az én időmben még nem is hallottak róla).

Összességében: a legtöbb "kézi", azaz pusztakezes prekoncepció, azaz előfeltevés, amellyel taktikai előnyt próbálunk kovácsolni az önvédelemhez, eredendően hibás a harc káosza miatt. Legnagyobb esélyünk a sikeres önvédelemre csakis úgy lehetséges, ha nem mi kreálunk magunknak vélt taktikai előnyöket, hanem a körülményekből próbáljuk levonni a következtetéseket. Ez persze egyúttal rendkívül veszélyes idővesztést is magában hordoz. Természetesen az is vélt taktikai előnynek számít, ha csúcsragadozóvá gyúrjuk ki magunkat, mert akkor nagy valószínűséggel nem támadnak meg olyan nagy kedvvel. Azonban ezt a védelmet is viszonylag hamar át lehet törni egy revolveres támadással.

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy stílus iránti elköteleződést azon szándék vezérli, miszerint minél több harci előnyünk származzon belőle. Ha azonban nem ez, hanem ennél elvontabb dolgok vonzanak minket, például:

• "keleti filozófia",

• "jó csapat",

...akkor ez már csak részben szól az önvédelemről; ez lényegében el fogja venni a figyelmet és az erőt az eredeti céltól. Ám a fentiek alapján láthatjuk, hogy ha nagyon ragaszkodunk egy stílushoz, akkor ez egyúttal korlátozni is fog minket, sokszor jelentős mértékben.

Rendben, akkor válasszunk egy olyan "stílust", amelyik a lehető legközelebb áll az "eredeti", harctéri küzdelmekhez. Ez manapság már nem is stílus, hanem szabályrendszer, az MMA (Mixed Martial Arts). Az MMA-ban viszont nincs fegyveres küzdelem, sőt lágy testrészek támadása sem, holott az utcán talán ezek a leghatékonyabbak.

Rendben, akkor gyakoroljunk ki valami ütőset!
Megtörtént: egy thaibox-harcosba kötött bele egy 4 fős társaság. (A thaibox egy nagyon hatékony, MMA-hoz közeli stílus.)

Forrás - Source: kohsamui-muaythai.com

A társaságból senki sem úszta meg ép bőrrel, ám egyikük egy életre lebénult. Mégis a harcos kapott 6 év börtönt. Vajon mi történhetett? Nem tudom, ezt a történetet csak ennyire ismerem, ám az bizonyos, hogy a bíróság nem fogadta el a jogos önvédelmi helyzetet. Helyette fellapozta a BTK-t és megnézte, hogy garázdaság esetén az okozott sérülésnek milyen büntetési tétele van. Ebből az is logikusan következik, hogy ha a társaságból valaki meghalt volna, a harcos nem 6, hanem 15 évet kap. Van ennek a történetnek bármi tanulsága? Természetesen van, nem is egy:

én már számos harcművészeti iskolát megjártam, de soha senki nem ismertette velem sem előzetesen, sem utólagosan a jogos önvédelmi jogszabályokat. Ez azonban alapjában véve ön-, és közveszélyes, furcsamód nem is a támadókra, hanem a stílus gyakorlóira nézve.

Következésképpen egy erőszakos helyzet sohasem ragadható ki, nem értelmezhető a civilizációs játékszabályok (értsd: törvények) figyelembevétele nélkül. Ez alól a háborús bűnösök sem kivételek, szinte egytől-egyig elérte őket az (utólagos) igazságszolgáltatás.

A fenti néhány példa érzékeltethette a valóság és a (harcművészeti) elképzelés közti különbségeket. Ráadásként a sok további közül még 1 példát említenék, amely szerint az embert mennyire inkább a hiedelmei irányítják, semmint a józan esze. Mivel is kezdődik a legtöbb harci edzés? Természetesen boxkesztyű felhúzásával.

Én sokáig gondoltam úgy, hogy ez a fej védelmében történik. Ez persze részben igaz is, bár akárhányszor keményebben megütjük a fejet, benne mikroagyrázkódás keletkezik, amely igen alattomos sérülés tud lenni, no meg ilyenkor szakadnak az idegsejtszálak, amelynek hosszabb távú következménye az elbutulás.

Tudományos tény: a tanulás folyamata során ezen szálak fizikailag kapcsolódnak össze, egyre bonyolultabb hálózatot alkotva az agyban. Az ütés ezen fizikai kapcsolatokat rombolja le:

A partnert tehát voltaképpen boxkesztyűvel sem kíméljük, sőt, vele sokkal nagyobbat tudunk ütni. Csak egyszer kéne a puszta ökölcsatát kipróbálnunk ahhoz, hogy felismerjük: a legszűkebb keresztmetszet mégsem a fej, hanem a kéz. (Erről részletesen írok Az ököl problematikája avagy mire való a kéz? című fejezetben.)

A kéz a maga 27 csontocskájával a lágy részek után az emberi test legsérülékenyebb része. Ennek ellenére brutális ütéstechnikák egész tömege alapozódik rá, ám ezek legtöbbje boxkesztyű nélkül kivitelezhetetlen a kéz sérülékenysége miatt (vagy kivitelezhető garantált kézsérülés mellett). Mindannyian alaposan kigyakoroltuk őket, még pedig boxkesztyűvel, hogy még távolabb kerüljünk az utca véres valóságától.

Mi lehet a megoldás?

Erről persze megint elfelejtettek minket tájékoztatni és nekünk kell az éterből kikukáznunk az információt. Léteznek már szabadon vásárolható, kevlárbetétes taktikai kesztyűk, amelyek egyrészt megóvhatják kezeinket a sérüléstől, másrészt megakadályozhatják a fertőzött vérrel való közvetlen érintkezést.

Így most már terminátorok vagyunk? Meglehet, bár még nem is gondoltunk a csukló problémájára, hiszen az is ripityára törhet egy erőteljes ütés kivitelezésekor. Megtörtént: kyokushinkai-harcos (az egyik legkeményebb karate stílus) dinnyeföldjére tévedt 2 úriember. Hamar jogos önvédelmi helyzet kerekedett belőle, a srácok a vendéglátást nem köszönték meg, de sajnos a birtokvédelem aktív gyakorlása közben a harcos csuklója is eltört. Van ebben valami tanulság?

További adalék a boxkesztyű témájához: kevesen tudják, hogy a korai MMA-ban és az MMA elődjeként számontartott UFC (Ultimate Fighting Championship) korai szakaszában nem engedélyezték a boxkesztyű használatát. Amint az várható volt, a harcosok keze a brutális mértékű terhelés miatt sokszor össze-vissza tört, aminek következményeként kezdték kerülni az ökölharcot, egyre inkább fókuszálva a földharcra, ami viszont nagyon nem tetszett a közönségnek, mert ez korántsem volt oly látványos. A kompromisszum eredménye csakis az lehetett, hogy a versenyszabályzat végül engedélyezte a boxkesztyű használatát. Egyébként ez a folyamat nagyjából 100 évvel ezelőtt a klasszikus boxban szintén végbement.

Küzdelem kontra mozi

Lényegében a Bruce Lee-mítosz teremtette meg a harcművész mozifilmek prototípusát:

• középgyors, de jól látható technikák,

• látványos küzdelmek hosszú percekig,

• egyre hajmeresztőbb (néhol már emberfeletti) akrobatika,

• a főhős mindig győz és csak kisebb sérülései lehetnek,

• legtöbbször nincsenek jogi következmények.

Először nézzük meg az alábbi híres filmrészletet:

Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy én is rendkívül nagyra értékelem Bruce Lee (és a többiek) harci érdemeit. Rengeteg munka, vér, izzadság és kudarc van a teljesítmények mögött. Ha azonban biztonságban akarunk mozogni az életben, azaz életveszélyes helyzetekből mindenképpen túlélve akarunk kikeveredni, akkor észre kell vennünk a mítosz és valóság közti egetverő ellentéteket.

Hiszen kisebb-nagyobb mértékben mindenkire hatással volt és van a szuperhős mítosza, aki sok vér és szenvedés árán, de megküzdi a maga igazát, győztesen kerül ki a csatákból. Sokan dőltek be ennek olyan mértékben, hogy a mesét (amelynek persze lehet némi valóságalapja) a valóságban álmodták tovább. Közülük sokan már halottak (Vietnam, Irak, Afganisztán) vagy éppen fizikai és/vagy lelki nyomorékok. Nézzük tehát meg, hogy a valóságban miképpen zajlik a fenti csata:

1. A dojo-ba való hívatlan belépéssel Bruce Lee magánlaksértést követett el. Rendőrségi feljelentés alapján ez a világ bármelyik civilizált részén megállná a helyét. Súlyosbító körülmény, hogy ezt felfegyverkezve (nunchakuval) tette, ennek büntetési tétele a magyar BTK-ban 3-5 év. Ez a bűncselekmény a bűnöző számára is veszélyes, mert az áldozat egyértelműen birtokon belül van és a jog legtöbbször felhatalmazza őt halálos erő alkalmazására. Magyarán, a behatoló jogi következmények nélkül megölhető. Ez aztán a lőfegyverek széleskörű elterjedtségével (például USA) azt eredményezi, hogy hetente lőnek le betörőket, behatolókat. (Megtörtént: egyszerre hármat lőttek le, mégsem lett jogi következménye. Az is megtörtént, hogy részeg eltévesztette a házszámot és rossz lakásba nyitott be. Nem élte túl.)

2. Ha adott ország törvényei a nunchaku birtoklását nem engedélyezik, akkor a fegyver illegális eszköznek tekintendő, ebben az esetben Bruce Lee tiltott fegyverviselést is elkövetett.

3. Mivel a küzdelmet ő provokálta, szó sem lehet jogos önvédelmi helyzetről, inkább az ellenkezője érvényes: fegyverrel elkövetett garázdaság. Mivel végigveri a karatékákat nunchakuval, büntetési tétele erősen függ az okozott sérülések mértékétől. Ha valakinek maradandó károsodást okozott, az a magyar BTK szerint 3-6 év közti, letöltendő szabadságvesztést jelent, ha halált, akkor 8-15 évet is kaphat. Egyébként néha egészen tisztességesen odaüt a fejekre, én a magam részéről ezt csak nagyon indokolt esetben tenném meg (ilyen egyedüli helyzet a bizonyíthatóan jogos önvédelem), mert minősítésem szerint az alkalmazott erő már életveszélyes kategória.

4. Vélt sértés számonkérése (emlékezzünk: kínaiak számára sértő szövegű táblával lép be) jogilag egy másik eset, az bizonyos, hogy vélt vagy valós sérelmét így nem kérheti számon senkin sem. Emiatt felmerülhet az önbíráskodás lehetősége.

5. Bármi is az ő vélt igaza, több mint 30 tanú lesz a bíróságon arra, hogy ő kezdeményezte a balhét, míg neki 1 sem.

6. Komolyan gondoljuk, hogy 1 ember képes leküzdeni 30 képzett karatékát? Ez csakis addig működőképes, amíg kihívásos küzdelem zajlik, azaz mindig csak 1 ember ellen küzd, persze még itt is felmerül a kimerülés problémája.

7. Ugyanakkor az is érthetetlen, hogy a fegyveres küzdelem kitörésekor a karatékák miért nem ragadják meg saját fegyvereiket, hiszen azok is ott vannak a dojo-ban? Ehelyett "kvázi" fair play-ből úgy döntenek, hogy puszta kézzel inkább veszítenek 1 db nunchaku ellen.

8. Egy ponton Bruce Lee, az emberfeletti akcióhős megragad 2 db karatékát és velük, mint testsúlyának több mint kétszeresével kezd el forogni. Ennek valóságértékét bármikor leellenőrizhetjük 2 db önként jelentkezővel vagy akár 2 db, csak 50 kilogrammos cementzsákkal.

9. Nem állítom, hogy Bruce Lee ütései nem erősek, de köztük jócskán akad olyan, amelyik fiziológiailag nézve csakis gyenge lehet, azaz nem kivitelezhető nagy erővel, ám amely után a karatéka mégis olyan vehemenciával vágódik el, mintha nagy erejű ütést kapott volna.

10. Bruce Lee végigver 30 képzett karatékát bárminemű sérülés nélkül. Ennek valóságértékét bármikor leellenőrizhetjük már 1 db önként jelentkezővel is. Boxkesztyűt és más védőfelszerelést ne vegyünk fel. Csak egyetlen rossz ütés és máris sérülhet a kezünk.

11. A videó 2. részében vélt vagy valós sérelmek alapján Bruce Lee szintén japánokat ver szét egy kapu előtt. A látott indulatoknak a japánok felé szintén lehet valóságalapja (emberkísérletek kínaiakon Mandzsukuo-ban, nankingi mészárlás, tágabb értelemben a híres, évezredes kínai-japán ellentét), de ha ezt Bruce Lee Japánban vagy megszállt területeken csinálja, másnap ráküldték volna a japán hadsereget, harmadnap pedig felakasztják vagy éppen rajta gyakorolták volna a katana vágóképességét (amint meg is tették hadifoglyokon).

Nézzünk meg egy másik jelenetet is:

1. Magánlaksértés.

2. Először szintén pusztakezes küzdelem folyik, noha a fegyverek szintén elérhetők, azaz a karatékák "kvázi" fair play-ből újfent inkább veszítenek. Egy rövid bottámadást azért láthatunk, a karatékák közül csak egynek volt esze megragadni azt.

3. A mesterrel való küzdelem során végre előkerül egy katana is. Nem állítom, hogy a katana elleni küzdelmet lehetetlen túlélni, de képzett harcos ellen kevés az esélye sérülések nélkül megúszni. Csak egyszer próbáljuk ki ezt a harci helyzetet bokken (fából készült katana) ellen! A küzdelem végén a mester meghal, Bruce Lee konkrétan megöli. No, ezt sehol sem lehet megúszni jogi következmények nélkül.

4. A videó 2. részében klasszikus, kihívásos, 1-1 emberes küzdelem zajlik tele sok-sok hókuszpókusszal. A végén a harcos szintúgy meghal egy torokra mért halálos csapástól...

Még egyszer hangsúlyozva: a fentiekkel nem vonom kétségbe Bruce Lee harci érdemeit, de észre kell vennünk a nyilvánvaló különbségeket a valós harci helyzet és a mítosz között.

Ha ezt nem tesszük meg és valós harci helyzet során mítoszok irányítják döntéseinket, az nagyon könnyen az életünkbe vagy a szabadságunkba kerülhet.

Következtetések

1. A harcnak, az önvédelemnek nincs köze a művészeti tevékenységekhez. Bár a művészet önkifejezés és meglehet, sok harcos hozzáteszi, hogy számára a harc az önkifejezés egy formája, ám a harctéri pokolnak, a véres utcai küzdelemnek nincs köze a művészethez, mint fogalomhoz. Aki párhuzamot igyekszik állítani a harc és művészet között, az szépíteni akar valamit és sohasem látott vértócsát vagy agydarabot az aszfalton. Kérdezzünk meg bármelyik rendőrt vagy katonát, hogy művészetnek tartja-e mindennapi munkatevékenységét.

2. Az önvédelemnek nincs köze semmilyen filozófiához. A harc nem a legalkalmasabb helyzet a bölcselkedésre, bár igaz, hogy lehetséges okosan és bután küzdeni, ekkor a különbség az életünkbe is kerülhet. Az okos harci következtetésekhez azonban nem szükséges filozófiai szintre emelkednünk. nagyon sokat lehet tanulni fájdalomból is. Filozofálás helyett pedig hasznosabb, ha kriminológiát, viktimológiát és túlélési stratégiákat tanulmányozunk. Az USA hadserege sem a filozófia miatt a legerősebb, hanem az innovatív technológia, tágabb értelemben a tudomány (és a pénz) miatt.

3. Egyik stílus sem olyan egyetemes, hogy választ tudjon adni az erőszak összes aspektusára. Aki mást mond, vagy téved, vagy hazudik, vagy ami a leggyakoribb: önmaga iskoláját erőlteti-, amiben lehet tévedés is, hazugság is.

4. A korlátok mindenkori ismeretében kijelenthetjük, hogy lehet egy stílus hatékony is, de minél "misztikusabb", annál kevésbé az. A gyenge emberek szokták önnön gyengeségüket misztikummal erősítgetni.

5. A valós harcban nincsenek stilizált, "szépen kivitelezett" mozdulatok, ellenkezőleg: adrenalintől megvadult, nyers, sokszor csak csapkodó brutalitás. Idővel lehetséges ehhez hozzászokni, bár sok stílus egyszerűen nem foglalkozik ezzel a problémával, azaz a valós és gyakorló harci helyzetet összemossa.

6. Az a lehető legkorrektebb álláspont, ha egy stílusra küzdősportként vagy egyéb, például egészségmegőrző eszközként tekintünk. A küzdősport nem próbál többnek látszani és inkább a sportteljesítményre koncentrál. Nem tesz fel általánosabb kérdéseket, mert akkor előbb-utóbb misztikumba keveredik. (Például a judo nem foglalkozik zen-buddhizmussal.) Az önvédelem technikai gyakorlásához a küzdősport-szemléleten és akaraton felül más valójában nem kell.

7. Mindebből nyilvánvaló, hogy az erőszak feldolgozáshoz szükséges információhalmazt nekünk kell és garantáltan sok helyről összeszednünk.

8. Az erőszak nem ragadható ki a civilizációs környezetből, bár alkalmazása pillanatában a civilizációs normák megszűnhetnek. Azaz sohase felejtsük el, hogy előbb-utóbb rendőrség és bíróság előtt kell bizonyítanunk az alkalmazott erőszak jogosságát. Erre csakis egyetlen kivétel van: ha már a bizonyítási szakaszban egyértelműen bebizonyosodik a jogos önvédelmi helyzet.

9. Az önvédelem: szemlélet és számtalan aspektusa van. Az önvédelmi technikák gyakorlása csak egy aspektus a sok közül. Önmagában nem sokat ér, ha nem csatlakozik hozzá a szemlélet többi aspektusa. Amit a legtöbb ember sokszor nem tud, vagy nem akar megtenni: képtelen szemléletet váltani.